Nincs olyan ember aki ne vesztett volna el valakit, akit
szeretett, aki fontos volt a számára. Mindannyian, egy bizonyos
szinten, gyászban élünk és talán nincs nap, hogy ne
gondolnánk elhunyt szeretteinkre. Megpróbáljuk felidézni az
arcát, a hangját, az illatát, a szokásait, görcsösen ügyelve
arra, hogy az emlékek el ne halványuljanak. Hol mosolyogva
tekintünk vissza a múltba, hol könnyek csordulnak a szemünkből.
Az űr, mely utána maradt, mély és betemethetetlen. A fájdalom
sosem múlik el teljesen, csupán megtanulunk együtt élni vele.
Tátongó rés keletkezik a szívünkben, melynek minden dobbanása
hasító fájdalommal teli, miközben azt kérdezzük:
Miért? Miért épp ő? Miért pont most? Haragot táplálunk a világ
iránt, Istent okoljuk a veszteségünkért. Ádáz harcot vívnak
bennünk az érzelmek és úgy véljük, képtelenek vagyunk így
tovább élni…
Azt
mondják, az idő minden sebet begyógyít, de vannak olyan sérülések
az életben, melyre sajnos az idő sem nyújthat vigaszt. Mert egy
szeretett személy elvesztésére nincs az az égi csoda, mely
gyógyírt hozhatna. Csupán két dolgot tehetünk: Engedjük, hogy a
bánat felemésszen minket, vagy elfogadjuk, hogy egy napon
mindannyian távozunk és megpróbálunk együtt élni a fájdalommal.
A legtöbb mit tehetünk az utóbbi. Hisz a szerettünk is ugyanezt akarná. Azt szeretné, hogy éljük tovább az életünket és
megtapasztaljuk a világ szép dolgait, melyek ránk várnak.
Attól,
hogy erősek maradunk és megküzdünk a csontig hatoló bánattal,
még nem áruljuk el őt. Életünk minden napján ott él tovább a
szívünkben, az emlékeinkben, s ha úgy érezzük, túl nagy a
hiánya, mindig van ahová mennünk, hogy közelebb érezzük
magunkhoz. Egy csokor virág a síron, egy halvány gyertya lángja,
melyet érte gyújtunk, már képes némi enyhülést hozni a szenvedő
lelkünkre.
Gyújtsunk
hát gyertyát és emlékezzünk rájuk, a szeretteinkre, kik már nem
lehetnek velünk.
